Jason Bourne (valódi nevén: David Webb) egy sikeres amerikai regény-trilógiából származó rejtélyes ügynök-hitman figura, aki Robert Ludlum által megírt Bourne könyvekből került a filmvászonra 2002-ben. Ekkor mutatták be ugyanis egész estés mozifilmként a legelső Bourne-filmet, Matt Damon főszereplésével és "The Bourne Identity" (A Bourne rejtély) címmel. Azonnal zajos sikert aratott a mozi-nézőknél (a film és Matt Damon is) és bár akkor ezt még nem tudtuk, de a rendező, Doug Liman létrehozott egy 14 éven keresztül sikeres franchise-t (aminek folytatásaiban ő már nem kapott szerepet).

A kép forrás: IMDb

A 2002-es első rész után sorra jelentek meg az újabb epizódok, szám szerint újabb 4 fejezet. Ezek mindegyikében, egy kivétellel Matt Damon alakította Bourne-t. A kivétel a negyedik rész, melynek címe: The Bourne Legacy, ebben Jeremy Renner alakítja a figurát (nem is rosszul). Nézzük tehát az eddig megjelent részeket:

• The Bourne Identity (A Bourne rejtély) - 2002 rendező: Doug Liman [IMDb] 7,9
  
• The Bourne Supremacy (A Bourne csapda ) - 2004 rend.: Paul Greengrass [IMDb] 7,7
  
• The Bourne Ultimatum (A Bourne ultimátum) - 2007 - rend.: Paul Greengrass [IMDb] 8,0
  
• The Bourne Legacy (A Bourne hagyaték) - 2012 - rendező: Tony Gilroy [IMDb] 6,6
  
• Jason Bourne (u.a.) -- 2016 -- rendezője: Paul Greengrass [IMDb] 6,6
  

A Bourne filmek esetében nagyon egyszerű a minőségi sorrendet megmutató lista, mert majdnem a megjelenés sorrendjét követi. A legjobb Bourne-film egyértelműen a legelső, a Bourne-rejtély (Bourne Identity, 2002), amit máig nem tudtak túlszárnyalni és a legjobb verekedési jelenet is ebben látható. Ezüstérmes a harmadik rész, a Bourne-ultimátum (2007), a második legjobb verekedéssel, majd jön bronzérmesként Jeremy Renner epizódja a Bourne hagyaték (Bourne Legacy), melyben partnere a gyönyörű Rachel Weisz (Daniel Craig, azaz James Bond felesége). Nagy várakozás előzte meg Renner alakítását, de a színész nagyon jól helytállt. Személye összeköti a Bourne-filmeket a Mission Impossible mozikkal, melyek ugyanazt az ügynökvilágot idézik meg. (Ezúton is szurkolunk január elsején bekövetkezett súlyos balesetéből való mielőbbi felépüléséhez.) Negyedik helyezett a másodikként elkészült Bourne-csapda (Bourne Supremacy, 2004), a legjobb autós üldözéssel mely ugyanakkor sajnos egy kicsit kaotikus scriptet kapott amitől a második rész egy katyvasz lett. Utolsó pedig a legújabb epizód, a teljesen félrement Jason Bourne (2016), nagyon gyenge forgatókönyvvel, rendezéssel és akciókkal (Matt Damon enervált alakítása mellett).

Érdekességként hozzátenném: az IMDb szavazótáboránál a 3. rész (Ultimatum) került a legelső helyre (8,0), majd ezt követi a legelső rész (7,9) utána a második (7,7) és végül a negyedik (6,6) és az ötödik (6,6). Ami a Rotten Tomatoes -t illeti, ott az aranyérmes ugyanúgy a legelső rész mint nálunk (93%), második az Ultimátum (91%), harmadik a Supremacy (90%) a két utolsó pedig: a negyedik és ötödik fejezet (58 és 55%-kal).

Az ünnepek és a decemberi szabadság ad némi lehetőséget számunkra (főleg a hosszú esték kitöltésekor), hogy rendezzünk egy nagy Star Wars maratont és végignézzük a 11 eddig elkészült Csillagok háborúja mozifilmet (szépen egymás után). Jelentem: nálam ez idén megtörtént! Kezdtem a történeti kronológia legelső részeivel, vagyis az előzmény trilógiával (Baljós árnyak, Klónok támadása, Sithek bosszúja), majd folytattam a klasszikus részekkel (Egy új remény, A Birodalom visszavág, A Jedi visszatér), végül a két spin-off fejezettel és a záró trilógiával (Solo-film, Rogue one, Star Wars 7-8-9.) A végeredmény egy remek három napos maratoni szórakozás lett és a végső tetszési sorrend kialakulása bennem, melyet most megosztok blogomon (a végén véleményeket várva).

1. A Birodalom visszavág [10 pont]

Nem sok olyan filmek alkotást tudok, mely kiérdemelné a 10 pontot (talán két - három ilyen létezik nálam), de George Lucas és Irvin Kershner 1980-as mozija feltétlenül ide tartozik. A helyzet az, hogy az IMDb-n is ez a fejezet az első a Star Wars filmek rangsorában, mégpedig 1,3 millió szavazattal, 8,7 pontot kapva. És ez nyilván nem véletlen. Ez a film szinte hibátlan: egyszerre mese és komoly dráma, vicces kaland és fantázia-dús sci-fi. Van benne szerelem, küzdelem, harc, akció és még mondanivaló is. Amellett átszövi a misztikum, az Erő körüli varázslat illetve a jedi-vallás különlegessége. Már 42 éve próbálják megismételni Lucas 1980-as sikerét, mindhiába. Ezt a tökéletes elegyet nem sikerült reprodukálni azóta sem.

A legjobb jelenetek: Hoth bolygón vívott havas csata a lépegetőkkel, az aszteroida-mezőn való átkelés egy szörny gyomrában (Han és Leia csókjelenetével), Yoda kiképző programja Luke számára a Dagobah bolygón és persze a Vader - Luke párbaj a nagyúr bejelentésével ("I am your Father").

Összegzés: A legjobb Star Wars epizód forever, mely akárhányszor újranézhető és élvezhető.

2. Egy új remény [9,5]

A legelsőnek elkészült, 1977-es epizód az ezüstérmes nálam (és mellesleg az IMDb szavazóknál is), alig-alig lemaradva a Birodalom visszavágtól. Szinte minden megvan benne ami az aranyérmesben, viszont talán egy hangyányival kevesebb küzdelmet és fordulatot kapunk. Ugyanakkor magával ragadja az embert a film lendülete és tempója, mely egyetlen nagy eseménysor Obi-Wan felbukkanásától a yavini csatáig.

Legjobb jelenetek: Bár-jelenet Mos Eisley városában a Tatuin bolygón, a hercegnő megszöktetése a Halálcsillagról és persze a végén a yavini csata, Luke és Han diadalmával.

Ebben a részben ismerjük meg a fő karaktereket (Yoda kivételével) és ebben a legszínesebb a szereplők játéka is.

Összegzés: Különleges epizód, remek látványvilággal, pergő cselekménysorral és a szereplők élvezetes, színes alakításaival. Lehetetlen NEM szeretni és élvezni. Valójában alig lehet sorrendbeli különbséget tenni a Birodalom visszavággal. De ha muszáj, akkor csak milliméterekkel marad le. (Idén télen kb századszor néztem végig.)

3. A Jedi visszatér [9,0]

Ez a fejezet zárta 1983-ban a klasszikus trilógiát, majd hagyott maga után 16 évnyi szünetet, ami a franchise eddigi leghosszabb "pihentetése" volt. Sajnos azonban ennél a harmadik résznél már becsúsztak problémás dolgok is, mint az Endor-hold plüss-mackói, az evokok. Ugyanakkor maga a bolygó tetszetős, a hatalmas mamutfáival és a száguldozó 74-Z speeder bike "légmotorok" is nagyon rendben vannak. De a Jedi visszatér legfőbb erőssége a végső harc, melyben Luke legyőzi Vadert és megláthatjuk végre a nagyúr arcát.

A legjobb jelenetek: Han kiszabadítás Jabba fogságából, párbaj Luke és Vader között, csata az új Halálcsillag felrobbantásáért.

Összegzés: A Jedi visszatér még egy ízig-vérig klasszikus epizód, ami mentes az előzmény-trilógia infantilizmusától és a záró-trilógia mesterkéltségétől. Ami a végső kulcsjelenet illeti Vader sisak-levételével: a szívem vérzett szegény David Prowse csalódottságáért, hiszen ő alakította mindvégig a sötét nagyurat (testét adta a figurához), ám a sisak levételére már egy másik színész beugrását kellett elviselnie, ő volt Sebastian Shaw.

A középmezőny epizódjai

 A középmezőnyt a 4., 5., 6. és 7. epizódok jelentik, melyek megközelítették ugyan a klasszikus részeket, de el már nem tudták érni azokat. Érdekes, hogy a középmezőny 4 fejezetéből kettő is spin-off rész, mert beelőzik a számozott utolsó trilógia két filmjét és az előzmények részekből is kettőt.

4. A Sith-ek bosszúja (Star Wars III.) [8,5]

Nálam ez a fejezet közelíti meg leginkább a klasszikus részek színvonalát, mert komolyabb a többi előzmény résznél és izgalmas akciókkal ragadja meg Anakin átalakulásának fázisait egészen Vader nagyúrrá válásáig. Nagyon cool a Mustafaron megvívott - láva háttér előtt zajló - párbaj is Obi-Wannal. Szerintem ez a fejezet legjobb jelenete. És persze a nyitó-jelenet a coruscanti csatával, mely valóságos látvány-orgia. Hayden Christensen - akit nekem speciel eszembe sem jutott volna Anakin szerepére felvenni (és nagyon nem is neki való a karakter) - erre a részre lett tűrhető Anakin Skywalker. Dicsérni most sem lehet, de legalább a durcás kisfiú feeling már nem lengi körül annyira. Az epizód legjobbja pedig egyértelműen Samuel L. Jackson és Ewan McGregor. Kapunk izgalmakat, fantasztikus párharcokat és temérdek látványelemet így a végeredmény tényleg nagyon ütős.

5. Az ébredő Erő (Star Wars VII.) [8,0]

A legnagyobb meglepetést okozó rész Az ébredő erő, mert egyik oldalon ugyan érzékelhető, hogy Abrams a hardcore rajongóknak kedvezve összelopkodott panelekből rakta össze az egészet, viszont a másik oldalon egy izgalmas, látványos és a klasszikus részek hangulatához nagyon is közel álló epizódot tett le az asztalra. Ennek első 50%-a tényleg bravúros (kb addig, hogy elmennek Maz Katanához a 60.perc környékén). Aztán a 108. percben meghal szegény Solo és megzuhan a színvonal is. Bár előtte is vannak gagyiságok, mint a Rattarok megjelenése. A legjobb részek akkor is a film elején vannak, például amikor az Ezeréves Sólyommal menekül Finn és Rey a Tie-fighterek elől. És persze nagyon jó a Finn - Rey páros, avalahányszor egyszerre veszi őket a kamera.

6. Solo film [7,5]

Kerülhetett volna a közép-mezőny élére is akár Ron Howard 2018-as Spin-offja, a Solo-film, ha kicsit több Star Wars elemet tesznek bele és maga Han Solo alakja is kicsit közelebb áll az eredeti karakterhez. De sajnos Alden Ehrenreich nagyon nem Harrison Ford. És nem csak azért mert kereken 12 centivel kisebb nála, hanem azért is mert hiányzik belőle a karizmatikus, erőt mutató kivagyiság. Harrison Fordról hihető volt, hogy egy kőkemény űr-vagány, de szegény Ehrenreich mindig csak másodhegedűs az utolsó pillanatokig. Ugyanakkor a másik oldalon el kell ismerni, hogy nagyon jó a rendezés és önmagában az a jelenet, mely megmagyarázza Han Solo nevének kialakulását feldobja az egészet. Qi'ra szerepében pedig zseniális a gyönyörű Emilia Clarke.

7. Zsivány Egyes [7,0]

Megosztó film lett a Rogue One annak dacára is, hogy idehaza óriási a rajongótábora. Akik odavannak ezért a részért, azoknak nagyon bejön a Gareth Edwards teremtette háborús, fekete stílus, a drámai hangvétel és a hihetetlen már-már lehangoló komorság. Csak sajnos Diego Luna szerintem nem túl jó választás Cassian Andor szerepére. Vele is az a gond, mint Ehrenreich kisugárzásával, hogy az nincs nagyon neki. Ugyanakkor a Zsivány Egyesben akadnak kivételesen jó jelenetek is, mint a csata a Scarif bolygón és a néhány perces rész, melyben végre igazi harci bevetésen látjuk Vadert. A film a 123. és 127 perc között egyszerűen zseniális. A franchise régóta adós volt már egy Vader harci jelenettel és itt végre megkaphattuk, még ha csak 4 röpke percre is.

A leggyengébb epizódok

A leggyengébb epizódokról csak alig pár mondatot írnék, hiszen tévedések, egy-egy ügyes jelenetük kivételével.

8. Baljós árnyak [6,5]

Mesefilmes Star Wars epizód a Baljós árnyak, melyben túlságosan óvodás irányba vitték el az egészet. Ugyanakkor ebben a részben bukkan fel az a színész, aki az egész Csillagok háborúja univerzumot megmenthette volna az egyre gyengébb részektől, ő Liam Neeson Qui-Gon Jinn szerepében. Kár, hogy csak ebben az egy fejezetben látjuk. Két érdekes jelenet helyezi a nyolcadik pozícióba a Baljós árnyakat (és menti meg attól, hogy lejjebb kerüljön): a fogatverseny és a hármas párbaj Darth Maullal.

9. A klónok támadása [6,5]

"A durcás nyuszifül-padavan kalandja mesterével", akár ez is lehetett volna a Klónok támadásának címe, annyira nevetséges és ellenszenves kölyökké degradálja a kamasz Anakint a forgatókönyv és maga a főszereplő, Hayden Christensen (önmagát). Vannak azért benne jó jelenetek is, nekem például bejött a rovarbolygón zajló nagy harc a három helyi szörnyeteggel, az óriás rákkal, a giga-patkánnyal és a dínó-szerű, 3 szarvú ős-bikával. És férfiként megjegyezném: ebben a részben legszexisebb, fehér ruciban, az akkoriban csak 21 éves Natalie Portman.

10. Az utolsó Jedik [6,0]

"A bekattant Luke mint utolsó Jedi" cím találóbb lehetett volna Rian Johnson 2017-es csapongó és stílustalan katyvaszára, mely szenilis  idiótává teszi szegény Luke karakterét (visszaélve azzal, hogy Mark Hamill mindig szerette a bolondozást). De akkor is idegesítő a folyamatos idétlenkedés, a szellemi ping-pong Rey és Kylo között, a röhejesen gagyi Ahch-To bolygó, mütyür mű-madárkáival és fejhető fókáival és közhelyes a legtöbb helyszín is az erőltetett poénokkal egyetemben (melyek végigkísérik a filmet). Sajnos alig akad felidézhető, igényes jelenet az egészből. Ugyanakkor két évvel a forgatások után J.J.Abrams bebizonyította, lehet még lejjebb vinni a színvonalat

11. Skywalker kora [5,5]

Ez a rész volt a legnagyobb tévedés a franchise egész történetéből. Mintha Abrams elfelejtette volna, hogy 4 évvel korábban ő rendezte meg az Ébredő Erőt, ami azért végül a sorozat ötödik legjobbja lett. Katasztrófa, hogy mennyire stílustalan összevisszaság a Skywalker kora, mely igazából egyetlen további mondatot sem érdemel.

Eddig a lista, eddig a rangsorolás. Szubjektív természetesen mint minden hasonló összevetés, viszont egy igazi hard-core rajongótól származik, aki első generációs Csillagok háborúja fan, vagyis már a legelső hazai SW vetítésen is ott volt (igaz, akkor még szüleivel).  

Argus posztja

A 2009-es Avatar "robbanása" után 13 évvel James Cameron újabb nagy durranással hozta el nekünk a folytatást: Jake Sully (Sam Worthington) legújabb kalandjait, mely most karácsonykor látható a hazai mozikban. A na'vik (kék óriások) világa ezúttal is elvarázsol bennünket, ám most nem a Pandora különleges erdeiben gyönyörködhetünk, hanem tengeri élővilágában és nem Jake Sully tanul Neytiritől (Zoe Saldana), hanem a Sully család a Metkayina törzstől.

A kép forrása: LINK

A metkayinák olyan na'vik, akik a trópusi tengerpartokon élnek vagyis óceáni életmódot folytatnak, amihez testük is alkalmazkodott: úszó-farkuk van, úszásra való széles karjaik és a testszínük is más (inkább zöldes árnyalatú, mint kékes). Vezetőjük, Tonovari sajátos arc-tetkóival kiköpött maori, ahogyan egyébként az őt alakító színész, Cliff Curtis is félig maori származású (új-zélandi). Az egész törzs a mai polinéz indiánokra emlékeztet bennünket, akik a bálnák jogaiért küzdenek. A film 60-70%-a a nézők elkápráztatását célozza, a gyönyörű tengeri jelenetekkel és a csodálatos tengeri törzs természet-imádatával. És működik is a dolog: valóban elvarázsolódunk 192 percre, mert James Cameron egy igazán gyönyörű filmmel ajándékoz meg bennünket idén karácsonykor (és az év végére).

Az alap-konfliktus annyi, hogy az emberek újra visszatérnek Pandorára, melyet most már teljesen birtokba akarnak venni, mivel a Föld időközben szinte teljesen lakhatatlanná válik. Mindehhez jön, hogy a Pandora tengeri élőlényeiből egy olyan anyag nyerhető ki, mely megállítja az emberek öregedését. Vagyis már nem valamiféle rejtélyes ásványt kergetnek (mint az első részben) hanem egy pandorai bálnák agyából kinyerhető váladékot. Ha mindez nem volna elég ahhoz hogy utáljuk a betolakodó embereket, egy trükkös húzásuk is lesz: az első részben főgonoszként ténykedő (na'vi gyilkos) Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang) egy na'vi testben tér vissza (legalábbis emlékei egy na'vi testben jelennek meg) és persze legfőbb célja Jake és Neytiri megölése lesz. Csakhogy a páros időközben családdá vált: 4 gyermekkel alkotják a Sully családot. 

Új szálként teszi érdekessé az egészet a családi összetartozás erőteljes megjelenítése. Jake tudja, hogy Quaritch megtalálja a na'vik között, így elhatározza, hogy gyermekeivel és Neytirivel együtt elbújik a tengerparti metkayinák között. Tonovari befogadja őket és megtanítja a Sully családot a tengeri életmódra. Ám Quaritc sajnos megtalálja a módját annak, hogy előcsalja őket.

A kép forrása: LINK

A 192 perces játékidő hosszúnak tűnhet, de annyira izgalmas és látványos a kivitelezés, hogy nem érezzük soknak. Akik szeretik a 3D -t, azoknak igazi csemege ez a film, akik pedig a jobb képminőséget részesítik előnyben és mernek saját fantáziájukra hagyatkozni (mint jómagam is, aki kifejezetten nem szeretem a 3D-t) élvezni fogják ezt a különleges képi világot 2D-ben is.

Az Avatar filmek a régi jól bevált indiánok kontra hódító fehérek időtlen sztoriját mesélik el, miközben természet-szeretet és az állatvilág csodálatát turbózzák fel valamiféle misztikus varázs-világ megteremtésével. James Cameron igazi önfeledt kikapcsolódással ajándékozza meg rajongóit, gyönyörű hátterekkel, mesés lényekkel és egy sztorival, melyben önkéntelenül is a na'vik mellett állunk, emberiség ide vagy oda. A végeredmény nem is lehetne más, mint egy felnőtteknek szóló mese, valóban hihetetlen látvánnyal.

Nagyon érdekes az is, hogy a színészekhez valóban hasonlítanak na'vi hasonmásaik: Quaritch Stephen Langra, Jake Sully Sam Worthingtonra, Neytiri Zoe Saldanara és például Ronal (a törzsfőnök párja) Kate Winsletre.

A kép forrása: LINK

Az izgalmakra sem lehet panaszunk: a film utolsó 40-45 perce egyetlen nagy akció-orgia, melynek során csak a székünk karfáját tudjuk markolni, annyira nem tudhatjuk mi lesz (ki hal meg, ki éli túl és mennyire bízhatunk a happy endben). Kapunk fordulatokat, küzdelmeket földön vízen és levegőben.

Az Avatar 2 tökéletes kikapcsolódás minden korosztálynak: fiataloknak és időseknek is (ha szeretik a fantáziájukat használni). Értékelésem: 85%, akárcsak az első rész esetében.

A jelenleg mozikban megnézhető Mosolyogj kapcsán vetődött fel bennünk a kérdés: mitől jó egy horrorfilm? A válaszban természetesen van szubjektivitás, hiszen mindenki más okból szeret egy-egy horror történetet. Van akire csak a véres látvány hat, van aki a nyomasztó és ijesztő sztorikat értékeli és akadnak a szörnyes, vámpíros vagy szellem-történeteknek is rajongói. Számomra a jó horrorfilm mindenekelőtt átélhető, hiteles (nem megy át mesébe) és látványvilágában is jól kidolgozott. A túl sok jumpscare nálam minőség-romboló hatású és a jó történet megelőzi a látvány fontosságát. Mindezek figyelembe vételével alkottam meg a TOP-10 kedvenc horror-filmem listáját teljesen szubjektíven.

A kép-montázs forrás: LINK

Tizedik a listámon Az ördögűző (The Exorcist). William Friedkin 1973-as tébolya már közel 50 éve borzolja a horror-rajongók kedélyét. Az alaptörténetben egy kislány testét szállja meg az ördög, melyet csak Merrin atya (Max von Sydow) tud kiűzni, óriási nehézségek és sokkoló jelenetek árán. A The Exorcist egyszerre megdöbbentő, ijesztő és hátborzongató, a horror filmek egyik legrégibb szent gráljaként

Kilencedik az úgynevezett Alien franchise, melynek az első két epizódja volt igazán székhez-szegező annak idején: 1979-ben és 1986-ban. Mind a Nyolcadik utas a halál (Alien), mind pedig a Bolygó neve halál (Aliens) új fejezetet nyitottak a "horror-akció-scifik" történetében szinte új műfajt teremtve. Ez a bizonyos új kategória egyesek szerint igazából nem is horror, de nálam igenis az, hiszen magán viseli a horror stílusjegyeit. Hans Ruedi Giger xenomorfjai pedig - melyeket a filmes képzőművész Dan O'Bannon könyve alapján készített el - zseniálisak és Oscar-díjat hoztak 1980-ban Giger számára (teljesen megérdemelten).

Nyolcadik helyet kapta nálam a 2018-as "Amikor lehunyod a szemed", Clive Tonge rendező és Olga Kurylenko színésznő alkotása, mely szabályosan a frászt hozza az elalvás szélén démoni gyilkosként megjelenő Mara segítségével. Bevallom még jómagam is nehezen tudtam lehunyni a szemem a film legelső megtekintése után, pedig harcedzett "horror-veteránnak" tartom magam.

Hetedik listámon a The Descent című 2005-ös horrorfilm, mégpedig a csontig hatolóan ijesztő barlangi szörny-emberei miatt. A 2009-es második rész még fokozni is tudja a horror-faktort és még véresebb is a nyitó epizódnál. Bónusz, hogy az egészben van valamiféle hihetőség, ami a végsőkig fokozni tudja a film sokkoló hatását. Az amerikai Sziklás hegység földalatti barlangjaiban évszázadok óta kifejlődött trogloditák vérfagyasztó külsejűek és az odatévedő barlangásznőket sorra mészárolják le. A velük való harc mindkét résznél központi téma, a második epizód végén egy ütős csattanóval.

Hatodik nálam a 2002-es Kör (The Ring), mely sokkal inkább nyomasztó atmoszférája, mint véressége miatt hat rám akárhányszor is nézem újra. Naomi Watts új oldalát mutatja meg ebben a moziban, a rendezés pedig végig valamiféle sajátos feszültségben tartja a nézőt.

Ötödik listámon egy sokak szerint kakukktojás Temetetlen múlt, mely inkább csak thriller, mégis úgy működik, mint egy igazi horror. Robert Zemeckis rendezése, Harrison Ford főszereplésével ugyanis egy rejtélyes sztori bontakozik ki előttünk rengeteg ijesztő jelenettel. A valóban inkább thrillernek nevezhető filmben számtalan scene magasabb pulzusszámot okoz, mint néhány véres - szörnyes horror.

Negyedik felsorolásomban a 2012-es Ideglelés Csernobilban (Chernobyl Diaries), melyre néhány éve teljesen véletlenül bukkantam és szó szerint a frászt hozta rám. Nagyon jó az alapsztori, valahogyan hihető az egész és Bradley Parker rendező mesterien fokozza a feszültséget is. Sokáig ez a film versenyben volt nálam az 1999-es "Ideglelés - The Blair Witc Projekt" című első handcam mozival, de miután az újdonság varázsa megkopott utóbbinál, lassan beelőzte a csernobilos változat.

Bronzérmet kap tőlem a 2016-os Amikor kialszik a fény (Lights Out) mely szerintem az egyik legméltatlanabbul alul-értékelt horrorfilm manapság. David F. Sandberg mozijának pedig bitang jó a forgatókönyve és rendezése is, nem beszélve a két főszereplő, Teresa Palmer és Maria Bello ütős játékáról. A csak félhomályban látszódó különös entitás (szellem, rém, vagy nem tudni micsoda) végig rettegésben tartja a nézőt, ahányszor felbukkan. Közben kapunk fordulatokat és csattanót is, így a Lights Out egy kimondottan jó kis horror-sztori.

Második nálam a 2012-es Sinister, Scott Derrickson és Ethan Hawke horror-filmje, mely pár éve egy nézői kontroll-csoporttal végzett kísérletben (és felmérésben) a legtöbb pontot kapta a legmagasabb pulzusszám vizsgálat során. Ez azt jelenti, hogy az 50 fős nézői csoportban ennél a filmnél mérték a legmagasabb pulzusszámot a filmet végig-izgulóknál. Az időről időre felbukkanó, kezdetben a régi családi ház filmvetítőjének felvételein látszódó, majd váratlanul máshol is félelmet keltő rémpofa a kezdetektől felkelti a házba beköltöző író, Ellison (Ethan Hawke) figyelmét. Idővel a sokkoló figurához hátborzongató történet is társul.

Végül a lista első helyezettje a 2013-as Démonok között James Wan rendezésében, Vera Farmiga és Patrick Wilson főszereplésével. A megtörtént eseményeket feldolgozó - paranormális esetekkel foglalkozó házaspár egyik konkrét esetét bemutató - sztori végig hatása alatt tartja a nézőt. Rengeteg a sokkoló jelenet, az ijesztő helyzet és a váratlan szitu, miközben a látvány-világra sem lehet panaszunk.

A horror az egyik legszubjektívabb filmes műfaj, mert nagyon változó, hogy kinek mi az ijesztő vagy félelmet keltő. A jelen lista egy verzió csupán, de az itt következő linkre kattintva a poszt végén szavazni is lehet az egyes horror-alkotásokra: "A 25 legfélelmetesebb horror". Itt 25 horrorból lehet kiválasztani a szerintünk legfélelmetesebbet és legjobbat. Jó szavazást!

Hátborzongató történetet, ijesztő sztorit és egy izgalmas horrort rakott össze az idén Parker Finn rendező, aki a direktori teendők mellett a forgatókönyv-írást is magára vállalta a "Mosolyogj" című idei hype-film elkészítésekor. A nagy felhajtás főleg az előzetesek nyomán alakult ki, majd az első nézői véleményekből jött össze, amikor sokan a moziból kisétálva sokkoló hatásról beszéltek (elsősorban a látványvilág és több döbbenetes jelenet miatt). Nos, végignézve ezt a horrort, kicsit túlzónak tartom a "sokkoló" jelzőt, de tény, hogy a filmnek ijesztő atmoszférája van (és nem csak a jumpscare -ek miatt)

  A kép forrása: imdb.com

Az alaptörténet nekem, a "Letaszítva" című 1998-as Denzel Washington filmből ismerős, ahol az úgynevezett "gonosz" szintén egyik emberből a másikba "száll". Itt a dolog kicsit bonyolultabb: a gonosz ugyanis csak abba költözik bele, aki látja, amint az előző "gazdatest" megöli önmagát. Ekkor az új áldozat a látvány után pár napig szenved bizonyos látomásoktól, majd groteszk módon hirtelen mosolyogni kezd és szinte nevetve véres higgadtsággal végez önmagával.

Ebben a történetben a központi karakter Rose Cotter pszichiáter (Sosie Bacon), aki ugyan hivatásából eredően edzett az ijesztő emberek kezelése révén, ám ezúttal még ő is összeomlik, amikor egy véres öngyilkosságot lát saját kórházi kezelőszobájában. Megviseli az ügy, neki is látomásai lesznek, de közben gyorsan rájön arra is, hogy itt nem egy szimpla poszt-traumás sokkról van szó, hanem egy láncolatról, mely az áldozatokból áll és amelynek már ő is a tagja. Alig 4 napja van arra, hogy a láncolatot megszakítsa és valahogyan megússza az egészet.

A történet zárása kicsit már a mese irányába tolódik - a gonosz felbukkanásakor (és megtestesülésekor) - így azt érezhetjük, hogy Parker Finn túltolja az igyekezetet amikor még egy lapáttal tesz a horror tetejére (és kicsit átesik a ló túloldalára). Van, ahol már nem ijesztő hanem nevetséges a dolog. De a végső egyenleg mégis a "hatásos" cimkével ellátott irányba billen, a Mosolyogj valóban egy ijesztő horror.

Kiemelném Sosie Bacon alakítását, aki ezzel a filmmel átkerült az "A" kategóriába egy nagyon ütős játékot bemutatva. Ügyes a kamera-használat, jó a rendezés is. Az igazi probléma az alaptörténet és a scipt. Mindkettőben vannak logikátlanságok és mese-elemek, melyek kicsit lerontják a végeredményt. Nálam a Mosolyogj nem került a TOP 10 horrorfilm közé. A végső értékelésem: 60%.

 Solo 2021

A milwaukee rém és sorozatgyilkos Jeffrey Dahmer 34 évig tartó rövid élete során pontosan 17 emberrel végzett, majd iszonyú és hátborzongató dolgokat művelt az elhunytak földi maradványaival. Jeffrey 1960 május 21-én született és 1994 november 28-án hunyt el egy wisconsini börtönben. Életéről, homoszexualitásáról, kannibalizmusáról (áldozatai bizonyos testrészeinek elfogyasztásáról) és egyéb rémtetteiről különleges, 10 részes sorozatot készített Jennifer Lynch rendezőnő, mégpedig Evan Peters főszereplésével (és figyelemre méltó alakításával). [A poszt nyugalom megzavarására alkalmas részleteket is tartalmaz, így csak erős idegzetűeknek ajánlom, miként magát a filmet is.]

Jeffrey Dahmer és az őt alakító Evan Peters (A kép forrása: independent.co.uk)

A Dahmer-film egyik érdekessége, hogy sem az emberöléseket, sem a véres jeleneteket nem taglalja túlságosan (nem mutatja meg ezeket nyers valóságukban), csupán óvatosan adagolja a borzalmakat, mégis eléri a nézőnél a feszültséget és a mély megdöbbenést, miközben elénk tárja Jeffrey Dahmer komplex emberi összetettségét is. A sorozat mindenkire nagyon komoly hatást gyakorol, mert egy felfoghatatlan gondolkodású, érzéketlen embert, illetve egy áttekinthető átalakulást mutat meg nekünk, megismertetve a nézővel egy mentálisan és pszichésen beteg ember portréját (gyermekkorán és rémtettein keresztül).

Jeffrey Dahmer nagyobb traumák nélküli, ám magányos gyerekkort tudhatott magáénak, egyetlen baráttal és egy számára törést jelentő válással. Szülei kamaszkorában elváltak, testvérétől elszakították és egy ideig úgy érezhette: mindenki magára hagyta. Végül apja felkarolta (legalábbis megpróbálta felkarolni), de későn: a fiatalember pszichéjében súlyos deviáns elváltozások indultak meg: 1978 június 6-án, még 18.születésnapja előtt elkövette első gyilkosságát. Megfojtott egy 18 éves férfit (Steven Hicks), aki megtetszett neki, ám heteroszexuálisként nem viszonozta Dahmer közeledését. Hicks halálát fojtogatás okozta, bár előtte le is ütötte a fiatalembert egy súlyzó nyéllel. Ekkor még feltámadt Dahmerben valamiféle megbánás illetve ijedtség így 9 éven keresztül nem is gyilkolt.

Ám ez a  bizonyos 9 esztendő kudarcokkal telt a férfi számára: alkoholista lett, igazi barátokat nem tudott szerezni és munkája sem hozott számára sikereket. (Bár közben próbálkozott tovább-tanulással és a hadsereggel is.) Többnyire boltok, éttermek, vágóhidak konyháján dolgozott, húst darabolva. Közben önmaga számára is nyilvánvaló lett, hogy valami nem stimmel vele, hiszen vonzódik a belső szervekhez, a vérhez, a boncoláshoz és ahhoz, hogy mindezeket gyilkosságok árán kövesse el. Dahmer 1987-ben megkezdte 4 éves "ámokfutását" mely 4 esztendő alatt további 16 fiatal férfit ölt meg. A legidősebb 36 volt (Eddie Smith), a legfiatalabb pedig alig 14 (Konerak Sinthasomphone). Áldozatai homoszexuális feketék és ázsiaiak voltak, akiket valahogyan lakására csábított, szexuális aktusra bírt, elkábított majd megfojtott. (Volt akit egy kalapáccsal vert agyon.)

A rémtetteket több helyszínen követte el, hiszen Dahmer legelőször szülei házában élt, majd nagymamájánál lakott, végül pedig egy albérleti lakásban tengődött. Ez utóbbi helyszín volt legtöbb gyilkosságának is a színtere. A holttesteket feldarabolta, a szerveket néha megsütötte és megette, a testrészeket pedig vagy elszállította (szeméttelepekre) vagy egy savval teli hordóban oldotta fel. A 200 literes hordó a kétszobás lakásának hálójában volt elhelyezve az egyik sarokban. Az áldozatai személyi iratait megtartotta (ez később megkönnyítette a rendőrök munkáját az áldozatok azonosítása során) és fényképeket is készített a megcsonkított holtestekről.

A kép forrása: eu.jsonline.com

A gyilkosságok között többnyire néhány hónap telt el, de egy alkalommal alig 3 nap után lecsapott újra, amikor az egyetlen szerelemnek induló kapcsolatának agyonverését követően - a süket-néma Tony Hughes után - 3 nappal ölte meg az alig 14 éves laoszi származású Konerak Sinthasomphone-t. Ekkor a rendőrök is nagyot hibáztak, mert bár a szomszédok panaszára kijöttek Dahmer lakásához, az ájulás szélén álló fiúról elhitték, hogy csak részeg és különben is már felnőtt, illetve a józannak tűnő Dahmer élettársa. (A rendőröket később sem vonták felelősségre.) A fiatal laoszi fiú esetében Dahmer még azt a szörnyűséget is elkövette, hogy meglékelte koponyáját, hogy savat öntsön agyára, amitől azt várta, hogy a srác majd engedelmes zombivá válik. (A kegyetlen terv nem jött be, a szerencsétlen fiú belehalt a kínzásba.)

Dahmer ügyeiről szomszédja, Glenda Cleveland szinte mindent tudott: látta amint a férfi fiatalokat visz fel lakásába (ahonnan azokat már soha nem látta távozni) és hallotta halálhörgéseiket majd feldarabolásukat is (az elektromos fűrész jellegzetes hanga révén), mindezt a Dahmer lakásához vezető szellőzőn keresztül. Be is jelentette a rendőrségen ezeket az eseteket, de a rendőrök soha nem hittek neki, sőt idővel telefonbetyárnak nézték. A film utolsó három része kiemelten szól Glendáról, színesen bemutatva szenvedéseit, őrlődését sorozatgyilkos szomszédja miatt.

Dahmer áldozatai közül csupán egyetlen egy tudott elmenekülni, ám ő egyben le is buktatta a milwaukeei rémet: Tracy Edwards lett volna 18. gyilkossága, ám a fiatalember sikeresen kimenekült Dahmer lakásából és rendőrt hívott. A kiérkező járőrök elborzadtak a hűtőben lévő emberi fej, a számtalan fénykép és a savval, emberi testrészekkel teli hordó láttán.

A filmben Dahmert, a 35 éves Evan Peters alakítja kiszőkítve és szemüvegben (melyet sajnos olyankor is visel, amikor az igazi Dahmer épp nem tette fel: például a végső bírósági tárgyaláson). Játéka egyedi, néhol sokkoló a férfiból áradó nyugalom és szunnyadó vadság kettős kifejezésével. Beszéde vontatott, az egész viselkedése olyan végig, mintha kába lenne, holott az igazi Dahmer - az interjúk, riportok és szemtanúk szerint - nem éppen ilyen volt. Egyes vélemények szerint Dahmer kifejezetten megnyerő és józan tudott lenni (legalábbis a felületes szemlélő számára), ezért is úszta meg annyiszor a lebukást.

A sorozat egyik kritikája részemről, hogy túlságosan összekuszálja az időbeliséget, megkavarva a gyilkosságok sorrendjét. Nem érthető, hogy ez miért jó, de az biztos, hogy rendesen összezavarja a nézőt. Kritika a nagyon erős sterilség is: a rendezés túlságosan finomkodó (talán mert egy hölgy ült a direktori székben), a script és a rendezés egyértelműen kerüli a véres dolgokat (noha egy brutális sorozatgyilkosról szól az egész).

Nagy pozitívum a Dahmer édesapját alakító, Richard Jenkins játéka, aki külsejében, testbeszédében és minden egyéb téren is nagyon hasonlít az igazi édesapára. Láthatjuk, ahogyan vívódik, önmagát hibáztatva fia szörnyűségeiért, mely vívódást Jenkins tökéletesen hozza. Kivételeset alakít Glenda Cleveland "bőrébe bújva" Niecy Nash is, aki több epizódnak is főszereplője.

A "Dahmer - Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer sztori" egy sokkoló film, az egyik legjobb a maga műfajában, vetélkedve a szintén ütős Ted Bundy fimmel melyről a Kritikus blog írt érdekes elemzést. Értékelésem a Dahmer sorozatra erős 80%, mely csak azért nem több, mert sok a felesleges időbeli ugrás és zavaró a finomkodó rendezés is. Ám ezzel együtt is a Dahmer sorozat az utóbbi évek egyik legjobbja.

Delia Owens amerikai írónő (és zoológus) 2018-ban írta meg az "Ahol a folyami rákok énekelnek" című regényét, mely 2019-ben hatalmas siker lett az amerikai és európai könyvpiacokon (és szerte a világon). A különleges történetből Olivia Newman 2022-ben rendezett filmet, mely éppen most látható a magyar mozikban. Aki olvasta a regényt, az nyilván hasonlítani tudja a filmet az eredeti sztorihoz, de a mű természetesen önmagában is értékelhető. (Magam is erre vállalkozom, mert egyelőre nem sikerült még hozzájutnom a regényhez.)

A kép forrása: LINK

Ami a filmből azonnal kiderül a néző számára, az a drámai jelleg és a történet különlegessége, a második impresszió pedig a főszereplők egyedi alakítása. A 24 éves Daisy Edgar-Jones és a 27 éves Taylor John-Smith között valósággal szikrázik a levegő a vásznon, szerelmi kapcsolatuk egyszerre izgalmas és elvarázsoló. Lassan kibontakozó viszonyuk letisztult, egyszerű és nemes, mely a mai világban rendkívül ritka. De nézzük előbb a sztorit röviden

A script és a rendezés végig két szálon futtatja a cselekményt: az egyik eseménysor a jelenben játszódik, már a film legelejétől tudunk Chase Andrews haláláról, (akit egy kilátó alatt találnak meg, ahonnan lezuhant); közben a másik cselekményszálon (mely a múltba kalauzol bennünket) fokozatosan megismerjük a különleges "lápi lány" életét. A két szálat lassan hozza össze a rendezés, a nézőt az egész film alatt furdalja a kíváncsiság, hogy mi történhetett. Először az érdekel bennünket, hogy ki lehet az áldozat (és mi köze a lányhoz), aztán, hogy ki ölhette meg és Kyának mi köze van az egészhez. Végül kíváncsian várjuk a végkifejletet: a perbe fogott szegény lápi lány bírósági tárgyalását (hiszen őt gyanúsítják). Kapunk fordulatokat, meglepetéseket és egy ütős csattanót a legvégére.

A kép forrása: LINK

A történet írónője, Delia Owens foglalkozása szerint biológus, így nem véletlen, hogy regényében a természet-szeretet és a főhősnő rajongása a lápvidék iránt mindvégig nagyon erősen meghatározó. Hiszen a sok viszontagság mellett, melyek a lány életét végigkísérik, az egyetlen állandó dolog a lápvidék és annak csodálatos élővilága - a madarak, kagylók, növények szeretete - melyek minden tragédia dacára is mindig erőt adnak Kyának. Ez egyfajta mondanivalót, sőt tanulságot is kínál számunkra: "ha van az életünkben valami szép, valami olyasmi ami képes erőt adni nekünk, akkor sokkal könnyebben viseljük el a megpróbáltatásokat is".

A történet másik üzenete a kirekesztésről szól: Kya életmódja ugyanis kiváltja a közeli város lakóiban a kirekesztést. Azok ugyanis, akik másként gondolkodnak, félrehúzódnak a közösségtől és introvertáltak, gyakran járnak hasonlóan. A többség furcsán tekint rájuk, holott lehetnek nagyon is értékes emberek. Kya például csodálatos könyveket készít, gyönyörű rajzokkal a lápvidék élőlényeiről és világtól való elvonultságában csak egy férfi szeretetére és a természet közelségére vágyik.

A kép forrása: IMDb

A film műfaji kérdéseket is felvet. Az alaptörténet egy dráma, ám közben kapunk egy fordulatos krimit is, mely egy gyilkosság körüli nyomozásról szól, nagy meglepetéssel a végén. Kicsit thrillernek is nevezhetjük az erőszakos szálak miatt, melyek kimerítik az angol "thrill" azaz borzongás műfaji névadóját. Az egész egy színes műfaji világ tehát, talán ez az egyik oka annak, hogy egyetlen percig sem érezzük unalmasnak a 125 perces játékidőt.

Ami a főszereplők alakításait illeti: Daisy Edgar-Jones minden elismerést megérdemel, hiszen játékában ott van az emberi érzések széles skálája, nagyon sok fájdalommal, csalódással de ugyanakkor élet-szeretettel is. Második helyen emelném ki az ügyvédjét játszó David Strathairn alakítását, akinek védőbeszéde az egyik legjobb monológ, amit valaha hallottam a kirekesztés értelmetlenségéről. Végül harmadik helyen említeném a lány szerelmét megjelenítő Taylor John Smith -t, aki tökéletes választás volt egy olyan karakterhez, mely a főszereplő Kya lelkét egyedül megértő figura.

A kép forrása: LINK

A filmbeli történet zárása sok vitát ébreszthet a nézőkben, hiszen számtalan morális illetve pszichológiai kérdést is felvet. Mindenkinek ajánlani tudom, aki szereti az érdekes történeteket, sajátos szerelmi drámákat és fordulatos krimi-sztorikat. Nekem nagyon tetszett, amint tudom, a regényt is biztosan elolvasom! Értékelésem: 85%.

Az Everest és a Sodródás rendezője, az izlandi Baltasar Kormákur izgalmas horror-drámát készített idén, mely éppen most debütál a hazai mozikban. A film alig 93 perces és nem tudunk unatkozni alatta egyetlen pillanatig sem. A főszerepet a 190 centis Idris Elba játssza, akit a Prometheustól a Tűzgyűrűn át a Hobbs & Shawig tucatnyi filmben láttunk már. Ezúttal is markáns alakítást nyújt, pedig szokatlan szerepet vállalt: egy olyan apukát jelenít meg a filmben, aki Afrikában két kamaszlányát próbálja meg kimenteni egy hatalmas emberevő oroszlán támadásai elől.

A kép forrása: LINK

Nézzük a sztorit röviden! Ha nem kívánod ismerni és inkább úgy ülnél be a filmre, hogy semmit nem tudsz az alaptörténetről, ugord át az itt következő bekeretezett részt.

A Fenevad már az első fél órában felpörög: mi is ott érezzük magunkat az apával és lányaival az elakadt dzsipp utasterében. Átérezzük kétségbeesését, mely előbb tenni-akarásba, majd halálos elszántságba csap át. Pozitívum Idris Elba alakítása, a helyszín megmutatása és a feszültség fokozása is a sok éjszakai jelenettel. Negatívum az emberevő oroszlán megjelenítése és démonizálása, szinte emberi tulajdonságokkal való felruházása. Bosszúállónak és elszántnak állítják be, afféle egyedi példánynak, "aki" fajának pusztítását torolja meg az embereken. Természet-ellenesen viselkedik ugyan (rátámad egy dzsippre, nem eszi meg áldozatait, a házak belsejébe "látogat"), de akkor is félelmet kelt, ahogyan a vásznon látjuk.

A kép forrása: IMDb

A végkifejlet szerintem elég ütősre sikeredett és bár biztosan sokan vitatják az utolsó mozgalmas scene hitelességét (ember versus oroszlán), nekem még éppen "átmegy a léc felett" az utolsó harc. Nálam a fenevad nem igazán horror, de thrillernek sem nevezném, egyszerűen egy izgalmas dráma, mely 93 percre tökéletesen leköti az embert. Értékelésem: 70%, a túlélős filmek kedvelőinek (like me) bőven megéri egy mozijegy árát.

Nehezen nyert meg magának a legújabb Brad Pitt film: "A gyilkos járat" de amikor ez bekövetkezett (úgy a film első harmadának végén), akkor nagyon megvett. A rendező: David Leitch (John Wick, Deadpool 2, Hobbs & Shaw) egy sajátos stílusú, Tarantino - Guy Ritchie mixet készített afféle vonatos Kill Bill sztoriba bújtatva.

A kép forrása: LINK

Nagyon hamar rákattan az ember, mert nagyon jók a párbeszédek, lenyűgöző a karakterisztika, érdekes az alaptörténet és ütősek az akciójelenetek is. Az egész film Japánban, egy száguldó hipermodern vonaton játszódik, ahol furcsa figurák verődnek össze. Hol bunyóznak, hol japán szamuráj kardokkal harcolnak, hol pedig lövöldöznek miközben egy bonyolódó, fordulatokkal teli szövevényes ügy figurái. A néző nem unatkozik egy pillanatig sem részben a történet érdekessége részben pedig a vicces és színes karakterek miatt, akik tényleg szórakoztatóan vitriolos párbeszédeket folytatnak. [Az itt következő bekeretezett részben az alapsztori olvasható, ugord át, ha nem akarod tudni.]

Szóval jó a sztori, de igazából a párbeszédek a leginkább ütősek. Leitch ragyogó karaktereket mutat nekünk, akik okosak, szellemesek és élvezetes dialógusokba bonyolódnak egymással. Személyes kedvencem a Citrom nevű fekete bérgyilkos akit Brian Tyree Henry formál meg (szerintem nagyot alakítva). A lenti képen ő a baloldali pasas.

A kép forrása: IMDb

Hogy miért van Kill Bill után-érzésünk, furcsa Tarantino-feeling mellett? Mert az egész kicsit a Kill Bill filmekre emlékeztet. Ott is sok scene játszódik Japánban, ott is fontos szerep jut a szamuráj-kardoknak és ott is sok a vér. Itt azonban kevesebb a gyilkolászás és sokkal több a humor. A Guy Rirchie filmek vicces helyzet-komikuma jut eszünkbe, mert hasonló stílusú poénokon nevethetünk szinte végig, az egész film alatt.

A zárás is ütős: kapunk egy grandiózusan látványos végső jelenetet és ha csak néhány percre is de felbukkan a még mindig csinos Sandra Bullock is. Le a kalappal a stáb előtt, mert ez a film a legszórakoztatóbb számomra ezen a nyáron. Ajánlom a Tarantino, Guy Ritchie fanoknak, Brad Pitt rajongóknak és mindenkinek, akibe szorult érzék az abszurd humor élvezetéhez. Értékelésem: erős 85%.

Halàlànak évfordulóján egy különleges nőre emlékezünk: Marilyn Monroe, az 1950-es évek szexikonja, amellett modell, színész és média-híresség, akinek nevét az egész világon ismerik, hiszen népszerűsége Elvis Presleyével vetekszik. Gail Levin művészettörténész szerint ő volt a XX. század legtöbbet fényképezett személyisége. Szőke haja (mely egyébként eredetileg barna volt), alig 166 centis magassághoz képest nagyon nőies idomai, a "Van, aki forrón szereti" című filmben nyújtott alakítása illetve az amerikai elnökhöz, John Fitzgerald Kennedy-hez fűződő titkos viszonya mindenki számára érdekessé teszik alakját.

A kép forrása: LINK

Nők milliói próbálták meg utánozni és férfiak százmilliói imádták. Összesen 36 évet élt (mielőtt önkezével vetett volna véget életének, 1962 augusztus 4-én), de ez alatt volt három házassága, 30 filmszerepe és megszámlálhatatlanul sok újságcikke, mely mind róla szólt. Egy jelenség volt, akiről hamarosan (várhatóan szeptemberben) különleges filmet mutatnak "Blonde" (nálunk: Szőkeség) címmel, Ana de Armas főszereplésével.

Norma Jean Mortenson 1926-ban született Los Angelesben egy pszichológiai problémákkal küzdő neurotikus nő és egy kaliforniai fotós, bizonyos Charles S. Gifford gyermekeként. Apját nem ismerte, a férfi már születésekor lelépett családjától. Édesanyja leánynevét, a Monroe-t előbb Bakerre cserélte (első házassága idején), majd Mortensonra (a második férjhez-menetelekor) így lánya is Mortenson néven látta meg a napvilágot. Azonban sem anyagi sem mentális helyzete nem tette azonban lehetővé, hogy lányát felnevelje. Amikor kis Marilyn 8 éves lett, paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála, így egész életét elmegyógyintézetekben töltötte. Az ifjú Marilyn árvaházakban illetve különböző nevelőszülőknél nevelkedett (aki közül több is bántalmazta őt). A Marilyn Monroe név először 1945-ben, fotomodell karrierje kezdetén került használatba, kezdetben nem hivatalos formában, majd 1956 márciusától már hivatalosan is. A "Monroe" vezetéknév természetesen édesanyja és nagymamája révén, a "Marilyn" pedig a Fox Studios vezetője, Ben Lion tanácsára (Marilyn Miller népszerű New Yorki musical sztár után).

Marilyn Monroe felnőtt élete korán indult: már 16 évesen férjhez ment, hogy elkerülje az árvaházba való visszakerülést. Első férje 1942 és 1946 között egy gyári munkás volt, bizonyos James Dougherty a szomszédból. Az alig 4 éves házasság alatt Marilyn háztartásbeli volt, majd munkásnő (amíg férje a háborúban harcolt). A gyárban, ahol dolgozott egy fényképész fedezte fel fotogén külsejét, amikor 1944 végén propaganda fotókat készített a munkásnőkről. Innentől Marilyn élete jelentős mértékű irányt váltott: fotomodell lett majd színész és 1946-tól elvált nő.

A kép forrása: LINK

Népszerűségében az igazi áttörést az 1951-es év hozta el, amikor a márciusi Oscar-gálán műsorvezető lehetett és a Stars and Stripes az év legszebb pin-up girljének választotta, miután az országosan ismert Collier's magazin is hosszú ismertetőt közölt róla. Ekkoriban kezdődött kapcsolata is Joe DiMaggio  visszavonult baseball sztárral, aki végül második férje is lett. Bár a házasság csak alig másfél évig tartott, tovább növelte Marilyn Monroe ismertségét és népszerűségét (ahogyan az többnyire lenni szokott két sztár házassága esetén). Közben kevésen múlott, hogy kezdődő és felívelő karrierje mégis megtörik, mikor a Fox (mely szerződésben állt vele) bevallotta, hogy Marilyn 1949-ben pénzért vállalt szexfotókat. Ám mégsem lett botrány, sőt a színésznő imázsa tovább emelkedett, mert az emberek többsége őszintének találta nyilvános megbánását. Később, 1952 április 7-én felkerült a Life magazin címlapjára, majd az 1953-ban induló Playboy borítólapjára is. (Ebben a kiadásban jelentek meg 1949-es meztelen naptárképei, melyeket akkoriban alig 50 dollárért vállat be.)

Az 1955/56 -os évek fontosak voltak Marilyn Monroe számára: ekkor költözött New Yorkba (6 évre), ekkor lett gyógyszer- és alkohol függő (szorongásai, lámpaláza és álmatlansága miatt) és akkor lett szeretője előbb Marlon Brando színésznek majd Arthur Miller színmű-írónak. (Kettejük közül az előbbi csak kaland lett, az utóbbi viszoly komoly kapcsolattá fejlődött.) 1956-ban lett a neve hivatalosan is Marilyn Monroe és ebben az évben kötötte meg harmadik házasságát is a híres és sikeres Arthur Millerrel. A frigy csak három évig tartott (1956 és 1959 között) és egyre több válság kísérte. Ezek egyik oka abból fakadt, hogy nem tudott teherbe esni (nőgyógyászati problémái miatt). Viszont siker is kötődött ehhez a korszakához (1958/59-hez), ekkor forgatta egyik legnagyobb sikerét a "Van, aki forrón szereti" című vígjátékot, melyben Tony Curtis és Jack Lammon partnere lehetett és amelyben alakításáért Golden Globe díjat kapott.

A hanyatlás és a depressziós időszak 1960-ben kezdődött Marilyn Monroe számára. Utolsó filmjei már nem arattak sikereket, egyre többet szedett a barbiturátokból, így előbb detoxifikáció, majd depressziós kezelés miatt kellett hetekre kórházba vonulnia. Ezek után, 1961 tavaszán, hat esztendő után visszaköltözött Kaliforniába. Itt előbb Frank Sinatrával járt, majd 1962 május 19-én részt vett John Fitzgerald Kennedy születésnapi ünnepségén.

Az USA elnökével. Kennedy csak hátulról látható, de csak ez az egy kép maradt elérhető kettejükről. A kép forrása: LINK

Itt vette fel híres, bézs színű, kristályokkal kirakott ruháját, melyben úgy nézett ki, mintha meztelen lenne. A partyn elénekelt dala, a "Boldog születésnapot elnök úr" bevonult a médiatörténelembe, főleg mert akkor már sokan sejteni vélték, hogy Kennedynek korábban viszonya volt Monroe-val. A kapcsolat 1961 novemberében jöhetett létre, amikor az elnök épp húga, Patricia esküvőjén vett részt és amelyen bemutatták őket egymásnak.

Marilyn Monroe 1962 augusztus 5-én (36. születésnapja után 2 hónappal) önkezével vetett véget életének, melynek utolsó két éve már szinte csak a depresszióról szólt. A színésznőt saját pszichiátere, Ralph Greenson találta meg holtan, brentwoodi házában (Los Angelesben). A halál oka: barbiturát-túladagolás. Bár a halála utáni évtizedekben többször vetődött fel annak gondolata, hogy Marilyn Monoe gyilkosság áldozata volt, az idegen-kezűségre soha nem találtak bizonyítékot.

Andrew Dominik 55 éves ausztrál rendező, idén készített életrajzi drámát Marilyn Monroe életéről, mely szeptemberben kerül a Netflix kínálatába. A főszerepet Ana de Armas kapta, de felbukkan a filmben Adrien Brody és Bobby Cannavale is.

Ana de Armas mint Marilyn Monroe. A kép forrása: IMDb

A filmet óriási várakozás kíséri szerte a világon, mert Marilyn Monroe rajongótábora napjainkban is hatalmas. Élettörténete valóban különleges, mert az 50-es 60-as évek nagy sztárjai is felbukkannak benne, mint John F Kennedy, vagy öccse, Robert Kennedy (akinek ugyancsak volt kapcsolata a színésznővel), illetve Frank Sinatra, Marlon Brando, Laurence Olivier, Joe DiMaggio. Blogunk is kíváncsi tehát a Monroe-filmre és számolja a napokat a bemutatóig. 

• [LINK1]
• [LINK2]
• [LINK3]
• [LINK4]